Eddig azért nem írtam, mert még egy tisztességes hányásról sem tudtam volna beszámolni, egyszerűen túl jól vagyok, ez van. Jó-jó, a mellem annyira fáj, hogy ’biohazard’ matricával láttam el Marci jelenlétében. Eléggé fáradékony is vagyok az utóbbi időben (Marci szerint most vagyok pont olyan aktív, mint más normális emberek), illetve eddig is szégyentelen mennyiségű ételt pakoltam bele a kis arcomba, de azóta sem veszítettem a lendületből, hogy finoman fogalmazzak. Ezért nagyon örültem, amikor a mai újabb orvosi vizit során kiderült, hogy még mindig 51 kiló vagyok, mint két hete. Kissé előreugorva az időben, ennek csak addig örültem, ameddig a nőgyógyászom nem közölte, hogy az első trimeszterben valójában inkább fogyni szoktak a kismamák a rosszullétek miatt, és hogy ne zabáljak annyit, mert könnyen felszaladnak a kilók. De sajnos ez sem segített abban, hogy szégyenérzetet varázsoljak falánk arckifejezésemre.

Ismét bementünk ultrahangra, ahol a doktornő lelkendezett, hogy mi mindig feldobjuk a hangulatát, mert olyan aranyosak vagyunk, de kérdem én, ki az, aki a babáját látva unottá válik? És most következett az újabb csoda: már addig is találgattuk, hogy a két héttel ezelőtti 3 milliméteres embriócska vajon most mekkora lehet, de amikor megláttuk a méhem belsejét, mindketten bekönnyeztünk Marcival. Hiszen már igazi kiterjedése van, sőt, apró feje, keze és lába! A legújabb Kovács-generáció már 1,7 centiméter! A kormánynak üzenem, hogy ezt nevezik fejlődésnek. Ismét hallhattuk a felgyorsult szívverését, és ezúttal katartikusabban érintett minket az egész látvány és hang, hiszen már tényleg elkezdett emberi sziluettet ölteni a kis tündér.

Megkaptam a legutóbbi vér- és vizeletminta eredményét is, szerencsére makkegészséges vagyok, ami – tekintve a végig betegeskedett ifjúságomat – még jobb kedvre derített. A legfontosabb számomra a vércukor eredmény volt, úgyhogy lelki szemeim előtt ez a rengeteg szám és mértékegység csak egy sorrá alakult át a papíron, amin az állt, hogy ’Ön egészséges, továbbra is ehet csokit!’ Jó, a hemoglobinom is király, de az kit érdekel. A nővérke pedig megmosolygott, amikor örömmel szaladtam ki a babafotóval az ultrahangból, hogy ’nézze, már van feje’, majd hozzátettem, hogy ’persze biztosan nem látott még ilyet, amióta itt dolgozik’, amin együtt nevettünk egy jóízűt.

Belépve a nőgyógyászati rendelőbe, Túri doktor (még nem is írtam le a nevét, pedig annyira nomen est omen) azt számolgatta, hogy konstans 6 nappal le van maradva a bébi a hivatalos számítások szerint, ami határeset, de mi meggyőztük, hogy ne ahhoz számoljon, mert mi tudjuk, hogy nem az előző menstruációhoz képest kell kalkulálni, hanem november 4-hez viszonyítva, és onnan nézve minden rendben van. A biztonság kedvéért közölte, hogy megvizsgál, hogy megállapítsa, valóban bő 8 hetes terhes vagyok-e. Ezen totál elképedtünk Marcival, de a nőgyógyász szakértelme egészen elképesztő módon bontakozott ki: benyúlt itt, benyomott ott, majd közölte, hogy igen, igazunk volt. Most komolyan, a méhem körbetapintásából meg lehet mondani egy terhesség korát? Döbbenet. Mondjuk nem akkora döbbenet, mint az a tény, hogy ez a kis élet rendületlenül növekszik bennem, és hogy mindannyian jól vagyunk.