Tudtam, hogy a reggeli első vizelet mutatja ki legbiztosabban a terhességi hormont, de pont ezért annyira izgultam az önvizsgálattól, hogy már hajnali 5 óra körül arra keltem, hogy azonnal pisilnem kell, úgyhogy kirohantam, de mivel megígértem Marcinak, hogy együtt várjuk meg az eredményt, ezúttal még nem teszteltem, csak visszabújtam, és szívdobogva vártam, hogy döcögjenek a mutatók az órán. Amikor az ember félálomban, de leginkább ébren várja, hogy teljen az a rohadt idő, akkor persze nem telik, úgyhogy 9 óra után megint megszállt a pisidémon. Ekkor már úgy döntöttem, hogy Marci feléleszthető állapotba hozható, úgyhogy fogtam egy csinos pohárkát (mert bár rá van írva a tesztre, hogy tartsa 10 másodpercig a vizeletsugárba, de nem vagyok én vízköpő, hogy ennyi ideig produkáljak), és alkottam. A kezem úgy remegett, mint Stephen Hawkingnak, amikor a csík működésbe lépett, és magába szívta a nedvességet, majd a leírás szerint három percig egy vízszintes helyen kell hagyni, hogy kimutassa a mindent eldöntő eredményt. Közben szóltam Marcinak, hogy három perc múlva kiderül, hogy apa lesz-e, és légmenetesen összebújva vártuk ki azt a napoknak érződő pár percet. Odalopóztunk a kád széléhez, ahol a kütyüt hagytam, majd döbbenten közöltem a félreérthetetlenül két csíkos eredmény láttán, hogy terhes vagyok. Ezek után döbbent fejcsóválás, aznemlehetségesezés, örömsírás és ugrálás ismétlődő sorozatai következtek, majd sokkos állapotban arra jutottunk, hogy kell egy kontrollteszt, úgyhogy Marci elrohant venni egy másikat. Beállított még kettővel, mondván, hogy tutira kell menni, és noszogatott, hogy pisiljek újra, de sivatagi szárazságúnak éreztem magam belülről, úgyhogy vödörszám öntöttem magamba a vizet, hogy mielőbb bizonyosságot nyerjen a dolog. Fél óra múlva ismét kinyomorgattam magamból egy szánalmas, de elegendő adagot, és reszketve tettük bele a tesztet, amely szintén kétcsíkosra sikerült. Marci önkívületi állapotban nyomta bele a harmadik tesztet is, amely szintén megerősítette, hogy szülők leszünk. Úristen. Ez csodálatos. Úristen. Ez felfoghatatlan. Felfoghatatlanul valószínűtlen, de most komolyan szülők leszünk? Egy igazi baba apukája és anyukája? Hogy mivaaaan?!

Miután ismét kisírtuk, ölelgettük és ugráltuk magunkat, próbáltunk helyzetmegoldó üzemmódra kapcsolni, mivel délre nekem Ágival volt találkozóm, egytől Balival, Marcinak pedig Viktorral, majd négyesben mentünk volna háromtól moziba, úgyhogy minden baráti találkozónkat le kellett mondanunk, hogy közhírré tétessük Kovács Superman érkezését, azaz elkezdhessük a családi turnét. Felrohantunk anyámhoz azzal a szöveggel, hogy gratulálok a kinevezésedhez, majd amikor látszott szegényen, hogy hangosan kattognak a fogaskerekei, hogy vajon miről is beszélünk, előkaptuk a három tesztet, mint valami csokrot, és hozzátettük, hogy nagymama lesz. Kitörő, könnyes örömmel és nyakba borulással fogadta a hírt, és mivel sajnos Zoli pont előző nap utazott el San Franciscóba a barátjához, csak telefonon tudtam vele is közölni a hírt (mikor máskor, mint egy napos repülőzés után, náluk éjjeli fél háromkor), de miután feleszmélt, ő is boldognak tűnt. Nem is ő lett volna, ha nem teszi hozzá, hogy Czeizel Endre majd hozzánk jár fogantatási tanácsokért, de hallható volt, hogy még nehezen jut el a tudatáig a helyzet komolysága. Szerintem kell még neki pár nap, hogy feleszméljen, nem csak egy amerikai álom volt ez a telefonhívás. Annyira kár, hogy nem tudtam megölelni őt is...

Utána elszaladtunk Ágihoz, akiről tudtuk, hogy nem a lelkes érzelemkitöréseiről híres, de azért nagyon jól fogadta a hírt, látszott, hogy a maga módján igazán boldog. Az első reakciója az volt, miután nem értette, hogy mik azok a műanyag, csíkozott izék a kezünkben, hogy „de hát hogyan?”, mire Marci nevetve mondta, hogy általában a nemi élettől szokott ez bekövetkezni. Ebédeltünk egyet a közeli vietnami kifőzdében (úristen, mi lesz velem, ha TÉNYLEG kívánós leszek, mert már eddig is annyit ettem, mint két ló?!), majd nekiindultunk Marci családját is kiértesíteni.

Nem volt egy rövid kiruccanás, mert a leendő nagypapa éppen Kiskunlacházán szorgoskodott, de megérte elgurulni odáig, ugyanis nincs tüneményesebb egy ötvenes, jó kiállású, összekoszolt munkásruhás férfinál, aki elkezd örömittasan visítani és ugrálni. Utána meglátogattuk a meghatottságtól elszorult anyai nagymamát is Dunaharasztin, akihez pár percre rá beállított egy focicsapatnyi öreglány, és belém hasított a rettegés, hogy mi lesz, ha a mami elszólja magát, és mindannyian kérdések és tanácsok özönét zúdítják rám, majd végigvonszolnak az egész haraszti közösségen, sütemény- és konfettieső közepette. Úgyhogy mielőbb eliszkoltunk, hogy továbbálljunk Marci keresztszüleihez, akiket sikerült a sziesztájuk közepén felrázni. Ők még azért tudtak mit kezdeni a sokkoló információval, és velünk örvendeztek, bár a keresztapu szemében megcsillant némi aggódás. Nem úgy, mint Marci unokaöccse, Norbi, aki amúgy imád minket, és rém eleven teremtés, ezúttal egy törülközős zombira hajazott, és letudta egy "óh, gratulálok"-kal, majd a problémás laptopvásárlásáról kezdett mesélni. Valószínűleg felfoghatatlan volt a számára, hogy a hozzá korban viszonylag közel álló unokatestvére apa lesz.

A nap végére az agyam és a testem vészvillogót tett ki, de jóleső érzés volt mindenkivel megosztani a fantasztikus hírt, még akkori s, ha sokak szerint ez rossz ómen ilyen korán. Amúgy is, aki ismer, az tudja, hogy nem tudok magamban tartani semmi fontosat, mert lelkesedésroham és vigyorhabzás jön rám, és valljuk be, ez most igencsak prioritás.