Reggel vér- és vizeletvizsgálatra voltam hivatalos a rendelőbe, ami a pisiig rendben is volna – arra mindig bátran készen állok –, de a vérvétel már bajosabb, tekintve a masszív tűfóbiámat és ájulási szuperképességemet. Ám Marci, akinek legalább annyira szörnyű trauma a koránkelés, mint nekem a tű, lovagiasan elkísért, hogy fogja közben a kezemet. Biztosra mentem, mert vittem egy szelet svájci csokit is, ami remek szolgálatot tett, miután a nővérke közölte a beszúrás után, hogy a jobb karomban összeszűkült a véna, úgyhogy átmegy a másik karomhoz, mert az lesz a tuti. Ekkor jött el az a stratégiai pont, amikor a férjecském csokikockákat tuszkolt eltorzult arcomba. Mindenki hős volt: Marci nem aludt vissza, én nem ájultam el a duplázástól sem, a nővér pedig türelmesen kezelte, ahogyan agyondramatizálom élete százmilliomodik rutinvérvételét.

Este még fontosabb dolgok elé néztünk, hiszen bő hathetes terhesen eljött a második ultrahang ideje. Ezen izgultam – na jó, rettegtem – már egy hete, hogy ma kiderüljön, van-e szívzörej. A doktornő először kedvesen letolt, amiért nem mentem a vizsgálat előtt pisilni, mert látja ám a hólyagomat (már megint az a fránya vizelet, úgy tűnik, mindenkinek ez a fixációja), majd körpanorámáztatott egyet a saját méhemben, megmutatva, hogy immár elkezdődött az egyre táguló petezsákomban az Élet. Egy pöttöm pöttyre mutatott a zsák falánál, akár egy vízcsepp-buborékra egy falevélen, hogy az bizony a mi kis embriónk, és 3 milliméteres.

Ezután néhány másodpercre bekapcsolta a hangszórót, és egy elképesztő emberi csodának voltunk fültanúi: ennek a mikroteremtésnek, akinek még se lába, se keze, se kiterjedése, máris vannak szívbillentyűcskéi, amelyek serényen mozgásba lendültek, és zakatoltak, akár egy elszánt, apró gőzmozdony. HÁROM MILLIMÉTER! Amikor megkaptuk róla a kinyomtatott képet, extázisban méregettük Marcival az eljegyzési gyűrűm kövét, hogy hozzávetőlegesen akkorka lehet ez a kis embrió, a mi leendő kisbabánk. Utána beszélgettünk egy kiadósat a nőgyógyászommal (informatív és korrekt volt, mint mindig), de engem – az etikátlanul hangosan korgó gyomromon kívül – semmi más nem tudott igazán lekötni, csak az a tény, hogy egy új élet kezdődött. Bennem.