Eddig azért nem írtam, mert még egy tisztességes hányásról sem tudtam volna beszámolni, egyszerűen túl jól vagyok, ez van. Jó-jó, a mellem annyira fáj, hogy ’biohazard’ matricával láttam el Marci jelenlétében. Eléggé fáradékony is vagyok az utóbbi időben (Marci szerint most vagyok pont olyan aktív, mint más normális emberek), illetve eddig is szégyentelen mennyiségű ételt pakoltam bele a kis arcomba, de azóta sem veszítettem a lendületből, hogy finoman fogalmazzak. Ezért nagyon örültem, amikor a mai újabb orvosi vizit során kiderült, hogy még mindig 51 kiló vagyok, mint két hete. Kissé előreugorva az időben, ennek csak addig örültem, ameddig a nőgyógyászom nem közölte, hogy az első trimeszterben valójában inkább fogyni szoktak a kismamák a rosszullétek miatt, és hogy ne zabáljak annyit, mert könnyen felszaladnak a kilók. De sajnos ez sem segített abban, hogy szégyenérzetet varázsoljak falánk arckifejezésemre.

Ismét bementünk ultrahangra, ahol a doktornő lelkendezett, hogy mi mindig feldobjuk a hangulatát, mert olyan aranyosak vagyunk, de kérdem én, ki az, aki a babáját látva unottá válik? És most következett az újabb csoda: már addig is találgattuk, hogy a két héttel ezelőtti 3 milliméteres embriócska vajon most mekkora lehet, de amikor megláttuk a méhem belsejét, mindketten bekönnyeztünk Marcival. Hiszen már igazi kiterjedése van, sőt, apró feje, keze és lába! A legújabb Kovács-generáció már 1,7 centiméter! A kormánynak üzenem, hogy ezt nevezik fejlődésnek. Ismét hallhattuk a felgyorsult szívverését, és ezúttal katartikusabban érintett minket az egész látvány és hang, hiszen már tényleg elkezdett emberi sziluettet ölteni a kis tündér.

Megkaptam a legutóbbi vér- és vizeletminta eredményét is, szerencsére makkegészséges vagyok, ami – tekintve a végig betegeskedett ifjúságomat – még jobb kedvre derített. A legfontosabb számomra a vércukor eredmény volt, úgyhogy lelki szemeim előtt ez a rengeteg szám és mértékegység csak egy sorrá alakult át a papíron, amin az állt, hogy ’Ön egészséges, továbbra is ehet csokit!’ Jó, a hemoglobinom is király, de az kit érdekel. A nővérke pedig megmosolygott, amikor örömmel szaladtam ki a babafotóval az ultrahangból, hogy ’nézze, már van feje’, majd hozzátettem, hogy ’persze biztosan nem látott még ilyet, amióta itt dolgozik’, amin együtt nevettünk egy jóízűt.

Belépve a nőgyógyászati rendelőbe, Túri doktor (még nem is írtam le a nevét, pedig annyira nomen est omen) azt számolgatta, hogy konstans 6 nappal le van maradva a bébi a hivatalos számítások szerint, ami határeset, de mi meggyőztük, hogy ne ahhoz számoljon, mert mi tudjuk, hogy nem az előző menstruációhoz képest kell kalkulálni, hanem november 4-hez viszonyítva, és onnan nézve minden rendben van. A biztonság kedvéért közölte, hogy megvizsgál, hogy megállapítsa, valóban bő 8 hetes terhes vagyok-e. Ezen totál elképedtünk Marcival, de a nőgyógyász szakértelme egészen elképesztő módon bontakozott ki: benyúlt itt, benyomott ott, majd közölte, hogy igen, igazunk volt. Most komolyan, a méhem körbetapintásából meg lehet mondani egy terhesség korát? Döbbenet. Mondjuk nem akkora döbbenet, mint az a tény, hogy ez a kis élet rendületlenül növekszik bennem, és hogy mindannyian jól vagyunk.

Reggel vér- és vizeletvizsgálatra voltam hivatalos a rendelőbe, ami a pisiig rendben is volna – arra mindig bátran készen állok –, de a vérvétel már bajosabb, tekintve a masszív tűfóbiámat és ájulási szuperképességemet. Ám Marci, akinek legalább annyira szörnyű trauma a koránkelés, mint nekem a tű, lovagiasan elkísért, hogy fogja közben a kezemet. Biztosra mentem, mert vittem egy szelet svájci csokit is, ami remek szolgálatot tett, miután a nővérke közölte a beszúrás után, hogy a jobb karomban összeszűkült a véna, úgyhogy átmegy a másik karomhoz, mert az lesz a tuti. Ekkor jött el az a stratégiai pont, amikor a férjecském csokikockákat tuszkolt eltorzult arcomba. Mindenki hős volt: Marci nem aludt vissza, én nem ájultam el a duplázástól sem, a nővér pedig türelmesen kezelte, ahogyan agyondramatizálom élete százmilliomodik rutinvérvételét.

Este még fontosabb dolgok elé néztünk, hiszen bő hathetes terhesen eljött a második ultrahang ideje. Ezen izgultam – na jó, rettegtem – már egy hete, hogy ma kiderüljön, van-e szívzörej. A doktornő először kedvesen letolt, amiért nem mentem a vizsgálat előtt pisilni, mert látja ám a hólyagomat (már megint az a fránya vizelet, úgy tűnik, mindenkinek ez a fixációja), majd körpanorámáztatott egyet a saját méhemben, megmutatva, hogy immár elkezdődött az egyre táguló petezsákomban az Élet. Egy pöttöm pöttyre mutatott a zsák falánál, akár egy vízcsepp-buborékra egy falevélen, hogy az bizony a mi kis embriónk, és 3 milliméteres.

Ezután néhány másodpercre bekapcsolta a hangszórót, és egy elképesztő emberi csodának voltunk fültanúi: ennek a mikroteremtésnek, akinek még se lába, se keze, se kiterjedése, máris vannak szívbillentyűcskéi, amelyek serényen mozgásba lendültek, és zakatoltak, akár egy elszánt, apró gőzmozdony. HÁROM MILLIMÉTER! Amikor megkaptuk róla a kinyomtatott képet, extázisban méregettük Marcival az eljegyzési gyűrűm kövét, hogy hozzávetőlegesen akkorka lehet ez a kis embrió, a mi leendő kisbabánk. Utána beszélgettünk egy kiadósat a nőgyógyászommal (informatív és korrekt volt, mint mindig), de engem – az etikátlanul hangosan korgó gyomromon kívül – semmi más nem tudott igazán lekötni, csak az a tény, hogy egy új élet kezdődött. Bennem. 

Bár három pozitív teszt már erősen kimeríti a terhesség gyanúját, és azóta sem jött meg, én azért hallani akartam egy igazi orvostól, hogy én TÉNYLEG terhes vagyok, és különben is, nem Rosemary gyermekét hordozom magamban. Euforikus hangulatban vártam, hogy elmehessek Marcival az első ultrahangra, ami egyébként egy elég perverz dolog ám: egy hölgy síkosított dildót helyez fel a páciensnek. Amikor a drága férjemet előre felvilágosítottam erről a módszerről, az első felvetése az volt, hogy vajon miért nem látott még ilyen témájú pornót, de azzal vágtam vissza, hogy annyira nem találná humorosnak, ha egy vadidegen úr kiverné neki, miközben kimérten a hogyléte felől érdeklődne.

Amikor beléptünk az ultrahangozóba, azonnal túllendültünk a helyzet abszurditásán, és átadtuk magunkat a monitoron látottaknak, és a doktornő kommentárjainak. Amire szükség is volt, mert számunkra a a méhen belüli tárlatvezetés egy Rorschach tintafolt-teszt és egy adáshibás televízió kereszteződésének hatott. Kiderült, hogy a méhem egészséges, és van benne egy picike petezsák (11.4 milliméter, kéremszépen,az már nem akármi), aminek a mérete és alakja egyértelműen terhességre utal, és amiben egy még icipicibb baba-éléskamra látható. Hiába kerestük Marcival a mi kis bébipöttyünket, ő még nem alakult ki, de azt ígérte a doki, hogy egy hét múlva már a szívzörej is hallható lesz. Marci tapsikolva örült, amikor a hölgy a kezébe nyomta a kinyomtatott méh-fotót, és azt ismételgette, hogy „az én pici petezsákom!”, és hosszasan, szerelmetesen nyáladzva nézegettük a fekete-fehér foltokat.

Utána bementünk az én imádott nőgyógyászomhoz, aki egy gyors vizsgálattal megerősítette a terhesség tényét (Marcikám, ma már két ember nyúlt be nekem az orrod előtt, mi ez, ha nem a szexuális életünk felturbózása?). A doki szokásos laza modorában elmondta, hogy egyrészt szuperek vagyunk, másrészt meg felkészített, hogy ha mégis úgy alakul, hogy elmegy a magzat – ami a terhességek majd’ felére igaz –, akkor ne úgy éljük meg, hogy elvesztettük a babánkat, mert „az még lófasz se, nem baba” (sic!), és a természet kiszelektálja magának, ami nem életképes, és jobb ez így. Viszont mivel én fiatal vagyok, szedtem a magzatvédőt, egészségesen táplálkozom és nincsen sem betegségem, sem túlsúlyom, sokkal nagyobb esélyem van a sikeres végkifejletre (jól látja a kedves olvasó, most épp ál-racionálisan győzködöm magam). És különben is: úgy döntöttünk, hogy a mi gyerekünk csúcsminőségű lesz. Punktum!

Tudtam, hogy a reggeli első vizelet mutatja ki legbiztosabban a terhességi hormont, de pont ezért annyira izgultam az önvizsgálattól, hogy már hajnali 5 óra körül arra keltem, hogy azonnal pisilnem kell, úgyhogy kirohantam, de mivel megígértem Marcinak, hogy együtt várjuk meg az eredményt, ezúttal még nem teszteltem, csak visszabújtam, és szívdobogva vártam, hogy döcögjenek a mutatók az órán. Amikor az ember félálomban, de leginkább ébren várja, hogy teljen az a rohadt idő, akkor persze nem telik, úgyhogy 9 óra után megint megszállt a pisidémon. Ekkor már úgy döntöttem, hogy Marci feléleszthető állapotba hozható, úgyhogy fogtam egy csinos pohárkát (mert bár rá van írva a tesztre, hogy tartsa 10 másodpercig a vizeletsugárba, de nem vagyok én vízköpő, hogy ennyi ideig produkáljak), és alkottam. A kezem úgy remegett, mint Stephen Hawkingnak, amikor a csík működésbe lépett, és magába szívta a nedvességet, majd a leírás szerint három percig egy vízszintes helyen kell hagyni, hogy kimutassa a mindent eldöntő eredményt. Közben szóltam Marcinak, hogy három perc múlva kiderül, hogy apa lesz-e, és légmenetesen összebújva vártuk ki azt a napoknak érződő pár percet. Odalopóztunk a kád széléhez, ahol a kütyüt hagytam, majd döbbenten közöltem a félreérthetetlenül két csíkos eredmény láttán, hogy terhes vagyok. Ezek után döbbent fejcsóválás, aznemlehetségesezés, örömsírás és ugrálás ismétlődő sorozatai következtek, majd sokkos állapotban arra jutottunk, hogy kell egy kontrollteszt, úgyhogy Marci elrohant venni egy másikat. Beállított még kettővel, mondván, hogy tutira kell menni, és noszogatott, hogy pisiljek újra, de sivatagi szárazságúnak éreztem magam belülről, úgyhogy vödörszám öntöttem magamba a vizet, hogy mielőbb bizonyosságot nyerjen a dolog. Fél óra múlva ismét kinyomorgattam magamból egy szánalmas, de elegendő adagot, és reszketve tettük bele a tesztet, amely szintén kétcsíkosra sikerült. Marci önkívületi állapotban nyomta bele a harmadik tesztet is, amely szintén megerősítette, hogy szülők leszünk. Úristen. Ez csodálatos. Úristen. Ez felfoghatatlan. Felfoghatatlanul valószínűtlen, de most komolyan szülők leszünk? Egy igazi baba apukája és anyukája? Hogy mivaaaan?!

Miután ismét kisírtuk, ölelgettük és ugráltuk magunkat, próbáltunk helyzetmegoldó üzemmódra kapcsolni, mivel délre nekem Ágival volt találkozóm, egytől Balival, Marcinak pedig Viktorral, majd négyesben mentünk volna háromtól moziba, úgyhogy minden baráti találkozónkat le kellett mondanunk, hogy közhírré tétessük Kovács Superman érkezését, azaz elkezdhessük a családi turnét. Felrohantunk anyámhoz azzal a szöveggel, hogy gratulálok a kinevezésedhez, majd amikor látszott szegényen, hogy hangosan kattognak a fogaskerekei, hogy vajon miről is beszélünk, előkaptuk a három tesztet, mint valami csokrot, és hozzátettük, hogy nagymama lesz. Kitörő, könnyes örömmel és nyakba borulással fogadta a hírt, és mivel sajnos Zoli pont előző nap utazott el San Franciscóba a barátjához, csak telefonon tudtam vele is közölni a hírt (mikor máskor, mint egy napos repülőzés után, náluk éjjeli fél háromkor), de miután feleszmélt, ő is boldognak tűnt. Nem is ő lett volna, ha nem teszi hozzá, hogy Czeizel Endre majd hozzánk jár fogantatási tanácsokért, de hallható volt, hogy még nehezen jut el a tudatáig a helyzet komolysága. Szerintem kell még neki pár nap, hogy feleszméljen, nem csak egy amerikai álom volt ez a telefonhívás. Annyira kár, hogy nem tudtam megölelni őt is...

Utána elszaladtunk Ágihoz, akiről tudtuk, hogy nem a lelkes érzelemkitöréseiről híres, de azért nagyon jól fogadta a hírt, látszott, hogy a maga módján igazán boldog. Az első reakciója az volt, miután nem értette, hogy mik azok a műanyag, csíkozott izék a kezünkben, hogy „de hát hogyan?”, mire Marci nevetve mondta, hogy általában a nemi élettől szokott ez bekövetkezni. Ebédeltünk egyet a közeli vietnami kifőzdében (úristen, mi lesz velem, ha TÉNYLEG kívánós leszek, mert már eddig is annyit ettem, mint két ló?!), majd nekiindultunk Marci családját is kiértesíteni.

Nem volt egy rövid kiruccanás, mert a leendő nagypapa éppen Kiskunlacházán szorgoskodott, de megérte elgurulni odáig, ugyanis nincs tüneményesebb egy ötvenes, jó kiállású, összekoszolt munkásruhás férfinál, aki elkezd örömittasan visítani és ugrálni. Utána meglátogattuk a meghatottságtól elszorult anyai nagymamát is Dunaharasztin, akihez pár percre rá beállított egy focicsapatnyi öreglány, és belém hasított a rettegés, hogy mi lesz, ha a mami elszólja magát, és mindannyian kérdések és tanácsok özönét zúdítják rám, majd végigvonszolnak az egész haraszti közösségen, sütemény- és konfettieső közepette. Úgyhogy mielőbb eliszkoltunk, hogy továbbálljunk Marci keresztszüleihez, akiket sikerült a sziesztájuk közepén felrázni. Ők még azért tudtak mit kezdeni a sokkoló információval, és velünk örvendeztek, bár a keresztapu szemében megcsillant némi aggódás. Nem úgy, mint Marci unokaöccse, Norbi, aki amúgy imád minket, és rém eleven teremtés, ezúttal egy törülközős zombira hajazott, és letudta egy "óh, gratulálok"-kal, majd a problémás laptopvásárlásáról kezdett mesélni. Valószínűleg felfoghatatlan volt a számára, hogy a hozzá korban viszonylag közel álló unokatestvére apa lesz.

A nap végére az agyam és a testem vészvillogót tett ki, de jóleső érzés volt mindenkivel megosztani a fantasztikus hírt, még akkori s, ha sokak szerint ez rossz ómen ilyen korán. Amúgy is, aki ismer, az tudja, hogy nem tudok magamban tartani semmi fontosat, mert lelkesedésroham és vigyorhabzás jön rám, és valljuk be, ez most igencsak prioritás.

A „csalónap” miatti kellemes izgalom jegyében Marci az elmúlt napokban néhány óránként megkérdezte, hogy megjött-e már (amire hiába válaszoltam mindig azt, hogy azonnal szólok, ha igen, nem voltam elég meggyőző a számára). Bevallom, én már elkezdtem örülni, hogy három napja késik, és hiába válaszoltam mindig magabiztosan azt, hogy úgyis meg fog jönni, mert pár nap csúszás teljesen természetes, és semmi valószínűsége, hogy 1-ből 1 találattal létrejöjjön az ősrobbanás, titkon bíztam benne, hogy talán mégis. Minden pisilésnél somolyogva nyugtáztam, hogy még mindig nem itatott át a tisztátalanság. Ugyanakkor az az egy-két barát, akinek beszámoltam a lehetőségről, mind csak legyintett, hogy nehogy beleéljem magam, mert csak csalódás lesz a vége, mert úgysincs esély a fogantatásra. Én is tisztában voltam a matematikával, de azért kellemes volt eljátszani a gondolattal, hogy mi van, ha mégis… mégiscsak életem első olyan szituációja volt ez, amikor benne volt a pakliban ez a jolly joker.

Mivel Marci ezen a héten rengeteg előadást tartott Budapesten és vidéken is az európai továbbtanulásról, alig volt itthon, és amikor mégis, értető okokból hullafáradt volt. Ugyanakkor megbeszéltük, hogy csinálok egy tesztet az első adandó alkalommal. Mivel péntek este ért haza az üzleti útjáról, a szombat reggelt tűztük ki erre a célra. (Könnyed vagyok, laza vagyok, könnyed vagyok, laza vagyok, vagyis ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!)

Ági (azaz a szupernagyi, aki nem szereti így hívatni magát, mert utálja az öregeket) meghívott minket ebédelni az Andrássy úti thai étterembe, ahol rendkívül kellemesen elbeszélgettünk. Ez az idillt Ági egy faltörő kos spontaneitásával és határozottságával törte meg, amikor közölte Marcival, hogy „hallom, hogy decemberig várni akarsz a gyerekkel az anyagiak miatt, de ez hülyeség. Te csak ne törődj semmivel, majd én mindent fizetek, a mai időkben Magyarországon senki nem tud összegyűjteni elegendő pénzt. És különben is, akkor szeptemberi lenne a gyerek, ami nem jó, mert akkor ő lenne a legnagyobb az iskolában.”

A színtiszta törődés és szeretet jegyében lezajlott, érvelési hibákkal teletűzdelt megakínos monológ, amelyben Marci tenyészbikának lett nézve, én pedig éppen körfűrésszel próbáltam süllyesztőt vágni magam alatt az étterem közepén, végül meglepően kellemes fordulatot vett. Már éppen kezdtem volna fojtott hangon kiabálni a nagyanyámmal, hogy ez a lehető legprivátabb magánügyünk, és remek lenne, ha ránk bízná a szaporodási ciklusunkat, amikor Marci megszorította a kezemet, és – számomra felfoghatatlan nyugalommal – átvette a szót. Elmondta neki, hogy nagyon szépen köszöni, hogy számíthatunk rá, és jóleső az az érzés, hogy semmiképp nem halunk éhen, de ő attól érzi magát férfinak, ha maga tarthatja el a családját, és szeretné megvárni, amíg a kezében lesz a várt összeg a vállalkozásából.

Hazafelé sűrű elnézéseket kértem a férjemtől, hogy Ági tényleg csak segíteni akar, és hát ez az ő sajátos szeretetnyelve, de Marci – bár meglepődött a diszkréciót egy az egyben mellőző szavakon –, megértőnek bizonyult, sőt. Hogy mentse az est hangulatát, humorosan felvetette, hogy adjunk Áginak is egy esélyt, és a mai napon ne védekezzünk, mert ha ettől az egy alkalomból gyerek lesz, annak bizony így kellett lennie. Hozzátettem, hogy „akkor ez most cheat day?”, amin jóízűt kacarásztunk, és szerelmesen összebújtunk (amit egy órával azelőtt nem is mertem volna feltételezni, legalábbis a helyében én pulykavörös arccal, meredten néztem volna magam elé egy sötét sarokban, és rém megalázottnak éreztem volna magamat).