Ági (azaz a szupernagyi, aki nem szereti így hívatni magát, mert utálja az öregeket) meghívott minket ebédelni az Andrássy úti thai étterembe, ahol rendkívül kellemesen elbeszélgettünk. Ez az idillt Ági egy faltörő kos spontaneitásával és határozottságával törte meg, amikor közölte Marcival, hogy „hallom, hogy decemberig várni akarsz a gyerekkel az anyagiak miatt, de ez hülyeség. Te csak ne törődj semmivel, majd én mindent fizetek, a mai időkben Magyarországon senki nem tud összegyűjteni elegendő pénzt. És különben is, akkor szeptemberi lenne a gyerek, ami nem jó, mert akkor ő lenne a legnagyobb az iskolában.”

A színtiszta törődés és szeretet jegyében lezajlott, érvelési hibákkal teletűzdelt megakínos monológ, amelyben Marci tenyészbikának lett nézve, én pedig éppen körfűrésszel próbáltam süllyesztőt vágni magam alatt az étterem közepén, végül meglepően kellemes fordulatot vett. Már éppen kezdtem volna fojtott hangon kiabálni a nagyanyámmal, hogy ez a lehető legprivátabb magánügyünk, és remek lenne, ha ránk bízná a szaporodási ciklusunkat, amikor Marci megszorította a kezemet, és – számomra felfoghatatlan nyugalommal – átvette a szót. Elmondta neki, hogy nagyon szépen köszöni, hogy számíthatunk rá, és jóleső az az érzés, hogy semmiképp nem halunk éhen, de ő attól érzi magát férfinak, ha maga tarthatja el a családját, és szeretné megvárni, amíg a kezében lesz a várt összeg a vállalkozásából.

Hazafelé sűrű elnézéseket kértem a férjemtől, hogy Ági tényleg csak segíteni akar, és hát ez az ő sajátos szeretetnyelve, de Marci – bár meglepődött a diszkréciót egy az egyben mellőző szavakon –, megértőnek bizonyult, sőt. Hogy mentse az est hangulatát, humorosan felvetette, hogy adjunk Áginak is egy esélyt, és a mai napon ne védekezzünk, mert ha ettől az egy alkalomból gyerek lesz, annak bizony így kellett lennie. Hozzátettem, hogy „akkor ez most cheat day?”, amin jóízűt kacarásztunk, és szerelmesen összebújtunk (amit egy órával azelőtt nem is mertem volna feltételezni, legalábbis a helyében én pulykavörös arccal, meredten néztem volna magam elé egy sötét sarokban, és rém megalázottnak éreztem volna magamat).